Szaléziak.HU - Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány
< Vissza / Tiszteletreméltóak / Szalézi Szentség

Tiszteletreméltó Komorek Rodolfo

Tiszteletreméltó Komorek Rodolfo

(1890-1949)

A mai Wroclaw környékén született. Egyházmegyés papként tábori lelkész volt az I. világháborúban. Olasz fogságba esett és ott határozta el, hogy szalézi lesz. 32 évesen kéri felvételét a szalézi rendbe. Misszionárius szerettt volna lenni, ezért elöljárói Brazíliába küldték a lengyel menekültek lelkészének. Önmegtagadó és imádságos pap volt, példaértékűen élte meg a szegénységi fogadalmat. Számos szalézi közösséget és plébániát megjárt. Gyóntató a Lavrinhas-i szalézi iskolában. Életének utolsó 25 évét a San José dos Campos-i egészségházban töltötte. Súlyos tüdőbajban szenvedett, de segített ellátni a többi beteget és végezte papi szolgálatát. Az utolsó orvosságokat más betegeknek ajánlotta fel. Testvérének írta: "Az Égben majd megbeszéljük a földi vándorlásunkat."

 

Komorek Rudolf 1890. augusztus 11-én született Bielskóban, a lengyelországi Sziléziában, amely akkoriban osztrák terület volt. Két mélyen hívő keresztény szülő, Janusz Komorek és Agnieszka Goch hét gyermeke közül ő volt a harmadik.

19 évesen belép a szemináriumba, ahol Szent Alajoshoz hasonlítják. 24 éves korában pappá szentelik a Wroclaw-i egyházmegyében. Az első világháború alatt tábori lelkész egy kórházban, majd saját kérésére a fronton is. Három éven keresztül Frystak plébánosa, ahol tanúságot tesz szegénységről, imádságról és apostoli buzgóságról. Gyóntatószéke előtt mindig tömeg áll. Rudolf atyát mindenki tiszteli és szereti, különösen a kisgyerekek.

32 évesen kéri, hogy beléphessen a szalézi rendbe, majd 1922-ben megkezdi a noviciátust. Misszionárius szeretett volna lenni, ezért 1924 októberében Brazíliába, San Felicianóba küldték, hogy lelkipásztori szolgálatot teljesítsen a lengyel kivándorlók és egyházi szolgáltatásokat nélkülözők között. Kiválóan végezte térítői és gyóntatópapi munkáját. „Szent atyának” szólították. Példaértékűen élte meg a Don Bosco által annyira szeretett szegénységi fogadalmat. Egységben élt Istennel az Úr jelenlétében. Azt mondták róla: „Soha nem láttunk még embert ennyit imádkozni”. Továbbá: „Térdhajtása felért egy prédikációval, az az összedettség, ahogy ott térdelt az emelvényen, meggyőzött bennünket rendkívüli istenfélő és önmegtartóztató lelkületéről”. Számos szalézi közösséget és plébániát megjárt.

Gyóntatóatyának küldték a Lavrinhas-i szalézi iskolába, ahol életszentségével kitűnt a többiek közül. 28 órát tanított egy héten.

Missziójának utolsó 25 évét a San Jósé dós Campos-i egészségházban töltötte. Élete utolsó nyolc évében is boldog volt, és tuberkulózisban szenvedő beteg tüdejének utolsó lélegzetvételéig az Istennek ajánlotta magát. Segített ellátni a többi beteget, miközben mindennap végezte papi szolgálatát is. Három faasztalon aludt. Utolsó napjaiban folyamatosan imádkozott. Azt kérte, hogy utolsó orvosságait, amelyek már úgyis feleslegesek lettek volna, adják oda azoknak a betegeknek, akik máshogy nem juthattak volna hozzá. Sem oxigént, sem vizet nem akart elfogadni.

59 éves korában, 1949. december 11-én halt meg. San Jósé dós Camposban temették el, ahol mély istenfélelme - főleg az Oltáriszentség iránti szeretete a legjobban rászoruló felebarátainak szolgálata és állandó bűnbánó lelkülete hívők több generációjának létrejöttét és fennmaradását segítette.

AZ EGYHÁZMEGYEI ELJÁRÁS KEZDETE: 1964. JANUÁR 31. TISZTELETRE MÉLTÓVÁ NYILVÁNÍTJÁK 1995. ÁPRILIS 6-ÁN